Tíz évvel ezelőtt, 1996-ban választott meg a kispesti gyülekezet lelkipásztorának, ezért a mostani jelentésem a kispesti szolgálatban eltelt 10 esztendőre, s ezzel együtt egész lelkészi hivatásom 35 esztendejére is kiterjed.
Kispestiként születtem a háború utáni évben, 1946 október 22-én. Édesapám Ablonczy Dániel a Rózsatéri Református Gyülekezet lelkésze, édesanyám Kiss Margit az Ihász utcai, majd a László Gimnázium földrajz tanára harmadik gyermeke lettem, előttem kettő, utánam még hét testvérem született. Nem voltunk sem úttörők, sem KISZ-tagok, de Isten úgy intézkedett, hogy mindnyájan diplomás emberekké lehettünk. Az acélszerkezeti technikusi oklevél megszerzésével műszaki pálya várt rám, mégis teológiát végeztem, mert az Úr mást gondolt rólam; megszólított, elhívott, és lelkészi útra indított; hitben.
A segédlelkészi évem után 1971-ben szereztem meg a papi diplomám a Budapesti Teologiai Akadémia és a Dunamelléki Egyházkerület lelkészképesítő vizsgabizottsága előtt.
Alsószuha, egy kedves, mindössze 542 lelket számláló alsógömöri református falu népe próbára tette a kispesten felnőtt városi, hívő közösséghez szokott zöldfülű, ifjú lelkészt, akit egyébként nagy szeretettel és várakozással fogadtak, lévén édesapám családi fészke. Mindenkit ismertem a faluban, tudtam melyik házban ki lakik név szerint, de nem értettem hozzájuk. Arra ugyanis nem voltam felkészülve, sem ismeretben, sem emberségben, hogy a politikailag megerőszakolt, kedvét és gerincét szegett falusi gazdák lelkében milyen keserűségek, megalkuvások, leépülések történtek, s ezen az állapoton az én szívemben lévő evangélium mimódon segíthetne.
Igrici kicsit nagyobb, szintén szinte teljesen református lakosságú falu hasonló, megtört magyar lelkekkel. A gyermekek közötti missziói munkára gyorsan felfigyelt a politika, s felkerültünk a likvidálandó, „haszontalan” lelkipásztorok sorába. Én viszont a hívő lelkészek között találtam meg a helyemet és lassan kinyílt előttem annak a visszás állapotnak a képe, amiben református egyházunk is leledzett akkoriban.
1981-ben meghívást kaptam Gyömrőre, amely a Budapest agglomeráció részeként, a korábbi református túlsúlyból római katolikusra növekedett, s 10 évig munkálkodtam ott. A falu tele volt suttogással és félelemmel a háború utáni csekista vérengzések miatt. S bár a párt megvédte a gyilkosokat, akik közül néhányan ott éltek közöttünk, az időt azonban nem állíthatta meg. Még a feleségem is kapott állást a falusi óvodában, új parókiát építettünk, igaz két kezünkkel, és táborozni vittük a nem kevés gyermeket, ifjakat. Az egyházmegye befogadott, a lelkészkörök áldással működtek, a közegyházi gyermek és ifjúsági missziós tevékenység felfejlődhetett, konferenciákat szerveztünk és a korábbiakkal össze nem hasonlítható evangéliumi munkába foghattunk. Nem hittük, de éreztük hogy a diktatúrának vége: „Egy kő, kéz érintése nélkül lezuhant a nagy bálványszobor cserép lábfejeire”
( Dániel 2, 34-35) és az összeomlott.
A Zsinati Iroda Missziói Osztályára 1990-ben választott meg a Református Zsinat, öt pályázó közül nekem szavazva meg a bizalmat. Akkor már néhány éve készültünk a vasfüggöny és a berlini fal lerombolása utáni idő feladataira. Tudtuk, hogy készületlenek és tudatlanok vagyunk. Isten kinyitotta az ajtót, tehettük azt, amit a szívünkbe fogadott evangélium diktált. Egyetemre jelentkeztem, s elvégeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem szociálpolitikai szakát, s tanulmányokat írtam, olvastam és kerestem a helyet, ahol Jézus Krisztust szolgálhatom. 1990 őszén kaptam egy levelet, amelyben a Megújulási Mozgalom megszólított, hogy pályázzam meg a Zsinati Iroda Missziói Osztályának a vezetését. Azon a nyáron egy Dorkas szeretetszolgálati konferencián Visky Feri bácsi Filepről beszélt, akinek a járatlanná lett, régen használt gázai útra kellett mennie. Megértettem a Lélek szavát s mentem. Az ördög is kavart félelmetes, zavaros feszültségeket, „de az Úr mellém állt és megerősített” ( 2Tim 4, 17). A belmisszió fogalma akkor szinte kimondhatatlan volt a zsinati teremben s kimondása viharos következményekkel járt, mégis megszületett a missziói törvény. A Rádió és Televízió műsorai között nagy harcok árán megjelentek a felekezeti műsorok. Bevittem a Rádió stúdiójába annyi megtért hívő embert amennyit csak tudtam, megszólaltattam azokat, akiket korábban marginális helyzetbe szorítottak. Elvittem a TV stábját a református középiskolákba, teológiákra, általános iskolákba, s a katekézisben szólhattak Jézus Krisztusba vetett hitükről hiteles keresztyén emberek. A Rádió hétköznap délutáni műsorai közül magasan kiemelkedett a Református Félóra hallgatottsága, s különösen a hó végi evangélizáció Cseri Kálmán által hirdetett igemagyarázata. Ezernyi ágon kerestük a régi, gazzal benőtt utakat, hogy újra járhatóvá váljanak. Tudtuk kire számíthatunk, az egész országban ismertünk mindenkit, aki elkötelezettje volt Jézus Krisztusnak és kész volt odaadni magát hálaáldozatul az evangéliumért.
1996-ban, a tisztújításkor furcsa, megmagyarázhatatlan módon csak azokat a zsinati tisztségviselőket választották meg újra, akik még az egypárt diktatúrában kerültek oda, Bartha Tibor Igazgatásában. Nekem azt mondták a Zsinat új elnökei, hogy nem számítanak rám, a szavazáskor a nevem fel sem került a választandók listájára.
Isten elkészítette a helyünket Kispesten, ahová a gyülekezet meghívott és megválasztott lelkipásztornak. Akik előttem megnézték a parókiát és a gyülekezet gazdasági helyzetét, gyorsan elfordultak. Valóban nem volt rózsás a helyzet, s a fizetésből a lelkipásztor nem tudta volna a családját fenntartani, de feleségem akkor már a vakok iskolájában tanított és volt hol laknunk, míg a parókia rendbe került. A széthúzó, lemondásra kész presbitérium megtalálásával, gyermekek közötti munkával, hűséges bibliaórás hívekkel való együtt imádkozásban kezdődött a szívós munka, míg megérkezett a bizalom is és ezzel együtt a lelki és anyagi gyarapodás. Erős ige igazgatott: „Szántsatok magatoknak új szántást, ne vessetek tövisek közé” (Jer 4,3) S belefogtunk a mélyszántásba, amelynek gyümölcseit ma már ízlelgetjük.
Kiderült, hogy a gyülekezetnek van egy rendkívüli tőkéje; az 1952-es államosításkor elvett „Kulturbérház”, amely 1929-ben készült el. Nagy kölcsöntörlesztését 1951 –re zárta le hálaadással a presbitérium. 1958-ban viszont az ingatlan 71 % – ára államosítást jegyeztek be méltatlanul, templomostul. 29 % – át meghagyták egyházi használatban, de az együttélés a betelepített, ellenségeskedő lakókkal megnehezítette a gyülekezeti életet. Ez az ingatlan, amely elődeink áldozathozatalából épült, adta meg aztán az alapját 1998-ban annak az évjáradéknak, amely az ezután következő beruházások lényeges részét finanszírozta. Ám volt olyan presbiter, aki több millió forintos áldozathozatallal járult hozzá az építkezésekhez, és sokakban megelevenedett az adakozó jókedv is.
A 10 év alatt elvégzett felújítási, építési munkák:
1997-ben a templom belső festése, padlóburkolata, padfűtése és harangvillamosítása készült el, még az évjáradék előtt, a gyülekezet adakozásából. 3.7 millió forint.
1998-ban a templom előtti kerítést és a templom teljes külső renoválását készíttettük el, valamint akkor ünnepeltük meg a gyülekezet 100 éves centenáriumát, gyülekezettörténeti kiállítással. 9.6 millió forint
1999-től kezdve gyűjtöttünk az új gyülekezeti házra.
2000-2002 között építkeztünk, és elkészült a Kispesti Kálvin Ház, parókiával, konferencia és katekéta termekkel, hívatallal. 86.5 millió forint
2003-ban kialakítottuk az udvart, és elkészült a járdaburkolat körbe önkormányzati pályázattal, és a gyülekezeti ház berendezése 4.2 millió forint
2004-ben kicseréltük a templom tetőzetét és szigeteltük a mennyezetet
templom és gyülekezeti ház hangosítás stb 11.6 millió forint
2005-ben elkészűlt a 17 regiszteres új orgonánk 21.8 millió forint
Ezek a munkák összesen 137.4 millió forint
befektetést igényeltek az eltelt 10 esztendő alatt.
Amiből mindez kitelt:
A gyülekezet tagjainak áldozatai: 15.4 millió forint
A Dunamelléki Egyházkerület segítsége: 2.0 millió forint
A Kispesti Önkormányzat támogatása összesen: 5.7 millió forint
A Kulturális Örökség Minisztériumának tám: 6.0 millió forint
A 29%-os tulajdonrész ára: 45.0 millió forint
Visszaigényelt és kapott ÁFA 16.0 millió forint
Kárpótlási évjáradékból 47.3 millió forint
Összesen: 137.4 millió forint
A tíz esztendő történetéhez tartozik a munkatársak közösségének folyamatos növekedése, változása. A presbitérium tagjai közül sok hűséges ember elment, akik nagyon hiányoznak. Rátkay Laci bácsi, gyülekezetünk volt gondnoka, Németh István, Dr.Szente Péter, Péczeli Jenőné, Ungvári Ottó, Páll Rudolf már nincsen közöttünk, vannak megidősödöttek, de hűségesen szolgálók, mint Rőmerné Csépány Éva, vagy Szalai Júlia testvéreink, vannak akik nagy betegséget szenvednek, mint Bánhidi Emma, vagy Reményi József. Istennek legyen hála a presbitérium e közben három ízben is megújult, a 10 évvel ezelőtti presbitériumból már csak négyen vannak, Tóth Endre 1967-től, Fóris Kálmán 1982-től, Simon Antal és Dr.Tóth Ernő 1994-től szolgál közöttünk. November 27-i közgyűlésünk 28 testvért választott presbiternek. Fóris Kálmán 2000-ig, Dr Tóth Ernő pedig azóta állt minden tennivalóban hűségesen kitartva mellettem, nekik nagyban köszönhető minden elvégzett munka.
Meg kell emlékeznem a mellém kerülő beosztott lelkész szolgatársakról is. Ezalatt az idő alatt segített munkámban Márkus Gáborné Láng Ilona, Harkai Ferenc Csaba, Schaller Tamás, Czövekné Bartha Klára, Dombi Ferenc és legújabban Wisinger Dániel, akik a hitoktatásban, gyermek és ifjúsági munkában, temetésekben és a hivatali munkában is jó segítség voltak.
1997-től vállalt kántori szolgálatot templomunkban Hargita Péter, aki a régi orgona után immár maga sem hiszi, új orgonán kíséri a gyülekezetet, felesége segítsége pedig a gyermekmunkában jelentett folyamatos ötlettárat, gazdagságot. Köszönöm nekik, és a most ki nem emelteknek a hűséges munkálkodást Urunk szőlőjében.
A társadalmi változás lehetővé tette az azonos gondolkodású és Isten országának építésére vállalkozó emberek összetalálkozását. Ezernyi civil szervezet jött létre különböző célkitűzéssel. A mi gyülekezetünk még az én ideérkezésem előtt helyt adott az 1998-ban megalakult Református Fiatalok Szövetségének, amelynek első országos titkára Dr.Szente Péter presbiterünk volt, s ma is itt van a Kálvin Házban jól felszerelt országos irodájuk.
A fiatalok hitre juttatását segítő REFISZ mellett, örömömre már egy esztendeje ismét bibliaköre van nálunk a Bethánia CE Szövetségnek is, amelynek ügyvezető elnöke Miklóssy József szintén gyülekezetünk presbitere volt.
Az 1993-ban létrehívott Soos Géza SDG Alapítvány ma már gyülekezetünkben működik tovább, de országos református ifjúsági szociális programmal. Kuratóriumi elnökként dokumentum filmet készítettünk Martinidesz László filmrendezővel a református ifjúsági mozgalmak háború utáni megszüntetéséről és a ma is tartó, új ifjúsági ébredésről. Ez már sokadik közös alkotásunk ezzel a feleségével hitre jutott, s igen nagy szívvel az evangéliumot szomjazó, kiváló operatőr testvérrel.
A Református Missziói Szövetség vezetésébe is behívtak. Még szunnyadó parázsként élem meg az ebben rejlő lehetőséget, amelyre nézve várom a felülről való vezetést. Egyházi életünk nem tisztult meg a korábbi fél évszázados sártól. Egyenesen, igaz szívvel és megtéréssel megtisztulhatott volna, de nem akart, nem mert. Akik vezették részben elviselték, hogy ilyen, részben pedig a sokszínű, polgári társadalom adta lehetőségekkel élve gazdaságilag hallatlanul megerősödve, igyekeztek az intézmények befogadásával iskolákhoz, szociális missziókhoz stb jutni, s csak igen kis részben fordítódott gond az egyház igazi, belső megtisztulására, s az is elerőtlenedett. Sokaknak volt s van is takargatnivalójuk, akik megvallották s szégyenükben elbujdostak a többiek elől egy kéz ujjain megszámolhatók, a többiek pedig nem kívánják levonni a konzekvenciát. Hogy tudunk ezzel megküzdeni?
„Aki szereti a szívnek tisztaságát, és beszéde kedvesség, annak barátja a Király” (Péld 22, 11.)
Szeretnék a Király barátja lenni, amíg elfogad.
Kelt 2006 január 6-án, Kispesten
Ablonczy Zsolt
