Témánkat azzal szeretném bevezetni, hogy a missziológia tudománya különbséget tesz az evangélizálás és az evangélizáció fogalmai között. Evangélizáláson az evangélium terjesztésének folyamatát, evangélizáción pedig az evangélium terjesztésével kapcsolatos tevékenységet érti.[i] Eszerint tehát az evangélizáció, az evangélizálás rész-témája, egymástól megkülönböztetendő, de el nem választható fogalmak.

Az evangélium terjesztésének folyamata és  tevékenysége egyaránt az egyház egyik égető, és mindenképpen prioritást igénylő kérdései közé kell, hogy tartozzék. Ha református egyházunk zsinati és egyéb üléseinek tematikáját áttekintjük, komoly aggodalomra adhat okot annak látszata, hogy egyházunk vezető testületeit mennyire nem égeti ez a kérdés-kör. De nem foglalkoznak e témával teológiai szinten  református missziói szervezeteink sem.[ii] Mintha mi már mindent tudnánk, amit az evangélium terjesztésének folyamatáról és tevékenységéről tudni kellene.

Victor János, egyik írásában[iii] kifejti, hogy az egyház életében két elem van jelen, az egyik a „statikus” vagy „intézményes” elem, a másik a „dinamikus” vagy „mozgalmi” elem. „Az intézményes elem arra való az egyházban, hogy a mozgalmi jelleg annál jobban érvényesüljön.”[iv] Hiszen a mozgalmi elem az organizmus, az élet hordozója. Victor szerint a két elemet nem lehet egymással szembeállítani, mondván, hogy az intézményre nincs szükség, mert az egyház „nem nélkülözheti az intézmény csontrendszerét.” De „az egyház megszűnik az Ige értelmében egyháznak lenni, ha … egy helyen beássa magát és csak arra törekszik, hogy tartsa elfoglalt állásait.”- írja u.o. Victor.

Tehát az evangélizálás, mint az evangélium terjesztésének folyamata, az egyház lényegéhez tartozik, s ha református egyházunk még ma is ecclesia militansnak tekinti magát, sokkal nagyobb erőbedobással és intenzitással kellene foglalkozzék az evangélizálás és az evangélizáció kérdésével. Ahhoz képest, hogy Jézus tanítványait bot, táska, pénz és kenyér nélkül küldte ki (Luk. 9,3), hogy hirdessék az evangéliumot, úgy tűnik, mintha bennünket mégis jobban érdekelne az állam által biztosított védelem, az anyagilag biztosított jövő, a gyülekezettől is függetleníthető megélhetés, az autó,  mint annak a drága evangéliumnak továbbadása, amit Urunk ránk bízott. Az egyház körein kívülállóktól bizony nem az a vélemény rólunk, hogy a reformátusokat elsősorban az evangélium továbbadásának szerelme szorongatja. Pedig az evangélizálás kihívásai hazánkban is egyre nagyobbak.

Zsákutcába   jutottunk?

1. Ezekkel a kihívásokkal elsősorban azért kell foglalkoznunk, mert az evangélizálásnak és az evangélizációnak az a formája, melyet még 50 évvel ezelőtt isgyakoroltunk, mára zsákutcába jutott. Már csak azért is, mert a társadalmi környezet, vagy ahogy ma nevezik, a kontextus, teljesen megváltozott. Az egyházi tradicióknak, a városokban lakó un. vallásos emberek lassan semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak, de egyre kevesebb faluban „illik” még templomba járni, egyházi temetést rendelni, keresztelni, konfirmálni, miközben egyre növekszik a „maguk módján vallásos” emberek tábora. Az egyház a templom falain kívül alig jelenik meg, minden templomon kívüli tömegrendezvény létszáma izgalmasan kiszámíthatatlan.

A médiákban való megjelenésünk nem más, mint annak izzadságszagú bizonyítása, hogy mi még, mint intézmény vagyunk valakik. Eközben annak az örömhírnek bemutatása és vonzó artikulálása ami ránk bízatott Urunktól, – harmatgyenge!

Az un. gyülekezeti evangélizációk, tartalmilag és teológiailag egy kb. 50 éves séma ismétlései, kópiái, melyre egyre kevesebb a vevő. A hallgatóság a gyülekezetek templomba járó, legtöbbször már „megérintett”, vagy hitre jutott  tagjaiból áll,  a kívül állók pedig vajmi kevés érdeklődést mutatnak az általunk kínált „portékák” iránt. A hallgatók létszáma még a vasárnapi gyülekezet létszámát sem éri el! Ami pedig az evangélizációk gyülekezetének összetételét illeti, mintha az evangélizációkon évről évre ugyanazt a „kávét kevergetnék” az igehirdetők. Kérdezem, nem zsákutca ez? Nem zavar ez bennünket?

Ha az evangélizáció zsákutcájáról szóltunk, vakok lennénk, ha nem látnánk meg, hogy az evangélizáció zsákutcája, tulajdonképpen az általunk végzett misszió zsákutcája. Márpedig ha a misszió stratégiája és alapvető kérdései  nincsenek tisztázva, kitárgyalva, akkor nem csodálkozhatunk, hogy az evangélizáció is zsákutcába kerül. De még itt is tovább kell lépnünk, mert a misszió zsákutcája az egyház zsákutcája, az egyház csődje. Pedig az egyház létének értelme a misszió. Súlyos betegség jele, ha az egyház – in capite et membris – nem tartja elsődleges feladatának a misszió nagy vonalainak és részlet kérdéseinek is gondos kidolgozását, és a munka irányítását. Ha az egyház nem veszi komolyan a missziót, nem engedelmeskedik misszióba küldő Urának. Ha nem engedelmeskedik Urának, elveszti tekintélyét. Az egyház tekintélyének csökkenése pedig abban mérhető le a legjobban, hogy az emberek nem tartják hitelesnek az általa hirdetett evangéliumot. A társadalom egyház felé megnyilvánuló közönye mögött nem az említett problémakör húzódik meg?

 

Új útat kell keresnünk!

2. Ezek után tegyük fel azt a kérdést is, hogy szükséges-e az evangélizálásban mindenképpen új utakat keresnünk? Hiszen a régiek végigjártak, ha úgy tetszik, kitapostak már egy utat, minek kellene új utakat keresnünk? A magyar református evangélikál beállítottságú lelkipásztorok között általános vélekedés az, hogy nincs szűkség új utakra, nincs szűkség új tömlőkre, hiszen a régiek annakidején beváltak, ma is úgy kell végezni az evangélizációt, mint 50 évvel ezelőtt.

Aki azonban ezt a kényelmes véleményt képviseli, csak azt árulja el, hogy  nincs tisztában azzal, hogy az evangélizálásban tulajdonképpen soha nem voltak régi, un. bevált eszközök, és nincsenek  régi kitaposott utak, mert minden nemzedék kitaposta és megharcolta a maga új utjait. Más volt Péter és a jeruzsálemi keresztyénség útja és egészen más Pálé és a kisázsiai keresztyénségé az evangélium terjesztésében. Más úton jártak Jonathan Edwards és társai, az első nagy amerikai ébredés idején (1727-1760), más úton jártak a második nagy ébredés (1850-1914) emberei, Dwigt L. Moody, John R. Mott és társaik  de más úton járt és más módszerekkel dolgoztak az első világháború utáni evangélizáció emberei is, Billy Graham-mel bezárólag. A Szabó Aladár által szerkesztett, és a belmissziói ébredésben nagy fordulatot hozó Új Óramutató (1896) című írásgyűjtemény nevében az „új” jelző, az evangélizálás új útjára akarta rávezetni  akkor, az egyház missziójáért felelősséget vállalni szándékozókat.

Úgy gondolom hogy mi, akik a református egyházban nemcsak egy világrendszer  összeomlását értük meg, hanem a 21. század küszöbét átlépve, egészen új kontextusba kerülve, új kihívásokkal  kellett szembenéznünk, útkeresésre vagyunk kötelezve! S erre, az Isten országa ügyéért ránk bízott felelősség is kötelez. Az útkeresésben – véleményem szerint – legnagyobb fékezőnk szellemi lustaságunk és kényelem szeretetünk lett.

Mi az evangélizálás tartalma?

3. E kérdésre válaszolva szeretném előre bocsátani, hogy  útkeresésen nem a mindenképpen újat keresést, vagy újat mondani akarást értem, hanem  igazságok újra gondolását, régi evidenciák felülvizsgálatát és új hangsúlyok kimondását.

Ezért arra a kérdésre keresnénk először a választ, hogy mi az evangélizálás?                 3.1. A válaszadásban kiinduló pontunk a Missio Dei bibliai elve. Vagyis: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a tanítványokat (János 20:21-22). Az evangélium hirdetését tehát Krisztus nem egyénekre, hanem közösségre, a Krisztus-testre  bízta (Mté 28,18-20;Acta 1,8;) Tehát az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testnek a feladata és tevékenysége. A damaszkuszi úton megtért Pált is először a damaszkuszi gyülekezetbe küldi Jézus, akit később az antiochiai gyülekezet küld ki a misszióba. Az evangélizálást tehát nem szabad különválasztani az egyháztól, és nem lehet az egyház (gyülekezet) teljességgel elkülönített tevékenységeként sem kezelni. Ha az evangélizálás nem kapcsolódik mindahhoz, amit az egyház tesz, akkor az egyházzal valami baj van. Vagyis nincs egyháztól, ha úgy tetszik gyülekezettől független, magánvállalkozáson alapuló evangélizálás. Pontosabban, lehet ilyen, de az nem biblikus! Kérdés, hogy református egyházunk gyülekezeteiben így gyakoroljuk-e az evangélizálást?

3.2. Tartalmilag nézve, az evangélizálás tanúságtétel arról, hogy kicsoda Isten. Továbbá arról, amit ez az Isten a múltban, a jelenben, a jövőben tett, tesz és tenni fog. Tanúságtétel arról, amit Isten az emberi történelemben cselekedett Jézus Krisztus üdvözítő munkája által, vagyis deklarálása Isten nagy és üdvözítő tettének. Ennek fényében az evangelizálást nem a megtértek számában lemérhető eredményesség és nem a hatékonyság minősíti, hanem az hogy Istenről, Jézus Krisztusról, a megváltásról, hiteles képet adott-e az embereknek.[v]

3.3. Az evangelizálás ugyanakkor meghívás is a szent és kegyelmes Istennel való közösség örömébe. A meghívásban a szent Isten szeretete és kegyelme kell, hogy oly módon felragyogjon, hogy az embereket Krisztushoz vonzza.

De vigyázzunk, mert a 21. század evangélizációja   nem lehet hízelgés sem korunk önmagát dicsőítő embere felé, sem pedig  lelki csodaszer kínálata minden frusztráció és csalódás ellen. Ugyanakkor nem lehet fenyegetőzés sem, hogy aztán a kétségbeesés és a félelem űzze az embereket Krisztushoz.[vi] Az ember helyzete önmagában is kétségbeejtő s ezt korunk embere érzi is, nem kell ezt feltétlenül fokoznunk.

Az evangélizálás igen nagy problémája lett mára, hogy miként kezelje és artikulálja a bűn kérdést. Már csak azért is, mert  korunk embere a bűn fogalmán egészen mást ért, mint a Biblia. A bűnnek  legfeljebb etikai aspektusáról sejt valamit, miközben a bűn lényegéről, teológiai, transcendens aspektusáról fogalma sincs, mint az athénieknek (Acta 17). Ezért hat egyre anakronisztikusabban és taszítóbban a bűn-centrikus evangélizáció. A bűn-centrikus evangélizáció másik nagy problémája, hogy nem tudja vonzóvá tenni a megtérést. „Miért térjek meg, mondjak le a bűnök élvezetéről, mikor abban jól érzem magam?” kérdezi korunk hedonista embere. Felvetem hát a „botránkoztató” kérdést: vajon a bűnlátás feltétele, vagy következménye a kegyelem elnyerésének? Ha következménye, akkor merjünk bátrabban szólni arról a feltétel nélküli kegyelemről, melyről Pál a római levélben hatalmasan tesz bizonyságot (Róm 5,6-8).  De itt  megint  szeretném feltenni a kérdést, hogy  tudunk e kegyelem centrikusan evangélizálni?

3.3. Az evangelizálás nemcsak meghívás, hanem kínálat is, mely jelenvaló ajándékként kínálja az értelmetlen életből és halálból való szabadítást, és egyúttal az örök üdvösséget.

Újra ajánlatos lenne az üdvösség fogalmának tisztázása is, mivel a régi típusú evangélizációk nagy kísértése volt egy olyan hamis, individualista, beszűkített üdvösségfogalom meghirdetése, mely csupán a bűnbocsánatra és a túlvilági boldog élet ígéretére szorítkozott. „Ha megtérsz, nagyon boldog leszel”, s ezen szinte mindig egy érzelmi állapotot értettek. Így vált sok evangélizáció boldogság-centrikussá, mely az evangéliumot a fogyasztói javak szintjére süllyesztette, melynek „megtértjei” úgy tekintettek magukra, mint egy csodálatos magánvagyon birtokosaira, Krisztusra pedig, mint a speciális ajándékok osztogatójára. Így „termelődött ki” egy olyan érzelmi,  élvezet és boldogság centrikus keresztyénség, melyet csak az kérdés foglalkoztatott hogy Istentől, egyháztól mit kaphat.

A mi evangélizációs igehirdetéseinknek mi a kínálata, mi mit ígérünk? Érdemes lenne elemezni ilyen szempontból is evangélizáló igehirdetéseinket! Kiderül-e evangélizáló igehirdetéseinkből, hogy Isten legnagyobb ajánlata maga Krisztus? Tudunk-e az evangélium legnagyobb ajánlatáról, Krisztus személyéről úgy prédikálni, hogy az emberek ne az ajándékait, hanem magát Krisztust kívánják?

 

Az evangélizáció célja

4.  Újra kellenel gondolnunk azt  is, hogy mi az evangélizálás célja?

4.1.Kétségtelenül az, hogy az emberek „térjenek meg és higgyenek az evangéliumban”, vagy más szavakkal, hogy Isten meghívását és kegyelmét elfogadva,  megmeneküljenek az örök kárhozattól. S ha az elfogadás „eszköze” és „aktusa” a hit, vajon nem ehhez a hithez kellene segítséget nyújtania az evangélizációnak? Természetesen a hit Isten ajándéka, de a hitébresztés eszköze a hirdetett evangélium, az Ige. Ha pedig célunk a hitre segítés, evangélizáció egyik nagy feladata, hogy pontosan megnevezze a hit tárgyát, amit ti. hinni kell.

4.2.  Tehát mindenképpen az a cél, hogy biblikus Isten-képet, biblikus kegyelem és megváltás képet, biblikus megtérés- és üdvösség fogalmat nyújtsunk az embereknek. Az evangélizálás visszatérő kérdése, hogy vajon hallgatóink tudják-e, értik-e pontosan és világosan azt, aminek elhívésére felszólítja őket az evangélizáció? Világos-e előttük az, hogy mi Isten nagy kínálata számukra? Nem érzik-e becsapottnak magukat később, hogy nem arról szólt az ígéret, amit kaptak és tapasztaltak? Mert hamis evangélizálás az, amelynek az a célja csupán, hogy az embereket érzelmileg, esetleg értelmileg kielégítse és gyönyörködtesse, s nem az, hogy az embert megváltoztassa.[vii] Hamis evangélizálás az, mely Jézus ajándékait, a boldogságot  gazdagon kínálja, de nem mondja meg, hogy  ez a boldogság a keresztfelvétel és önmegtagadás keskeny útján járás közben adatik. Hamis evangélizáció az, mely győzelmet ígér a bűn felett, de nem mondja meg, hogy ennek titka nem a megtért emberben hanem egyedül Krisztusban, a Vele való megszentelt életközösségben van.

4.3. Az evangélizáció célja, hogy a kétségbeesett és az élet értelmét kereső embernek felmutassa egy igazán értelmes földi élet alternatíváját. Mert látnunk kell, hogy ma az embereket nem bűneik szorongatják, nem az ítélettől félnek, mert arról nem is tudnak. Hanem az élet értelmét keresik lázasan és nem találják. Az evangélizáció célja az is, hogy felmutassa az Isten országa iránt elkötelezett tanítványságot, mint a legértelmesebb életformát és életcélt. Ezért az evangélizáció abba a közösségbe hív, ahol másoknak is ugyanez a célja. Ne feledjük, hogy Jézus amikor Pétert elhívta, nem az üdvösséget és a bűnbocsánatot ígérte neki azonnal, hanem azt, hogy ha követsz, emberhalász leszel (Luk.5,10) Az evangélizáció tehát a misszióra is hív. „Az embereket Jézusnak megnyerni annyit tesz, mint Isten dolgainak nyerni meg őket. Isten nemcsak a pokoltól kíván megmenteni, hanem azt akarja,. Hogy bennünk és szolgálatunk által a minket körülvevő társadalomban ’Krisztus teljessége’ teremtődjék újjá…”, írja David Bosch[viii] a neves missziológus.

Nem kellene-é ezeket a célokat jobban szem előtt tartva  az evangélizáció új ösvényeire lépnünk? Nem ezeknek a céloknak figyelmen kívül hagyása eredményezte azt az individualista keresztyénséget, melyet önmagán kívül semmi nem érdekel, amely ma minden evangélizáció fő hallgató tábora, s akiknek  kérdése csupán annyi: ki fog evangélizálni és mit kaphatok ott?

4.4. Evangélizálásunk szinte mindig adós marad a megszentelt életvitelnek, mint kívánatos életcélnak felmutatásában is. Pedig milyen szép feladat lenne megtanulnunk a megszentelt keresztyén életre  kegyelemmel, és nem az ítélettel  motiválni a hívőket![ix]

4.5. Végül, de nem utolsó sorban az evangélizáció célja az is, hogy bátorítsa az embereket arra, hogy Jézus Krisztus ajánlatára pozitív választ adjanak. Ezért hangsúlyozzuk a  személyes felelősség, a személyes döntés fontosságát. A személyes döntés nem kerülhető meg. Csak az nem mindegy, hogy a döntésre milyen motiváló

eszközöket használunk. Az evangélizációknak örök kísértése volt és maradt a pszichologiai manipuláció. Pedig nekünk illene tudnunk, hogy a református evangélizáció fő motiváló érve :  „azért dönts Jézus Krisztus mellett, mert Isten már régdöntött melletted.” Az első nagy amerikai ébredés evangélizációiban a hangsúly Isten kegyelmén, és a megigazulás evangéliumán volt.[x] Az 1850-ben kezdődött másik nagy evangélizációs hullám emberei viszont az emberi döntés fontosságára helyezték a hangsúlyt. Az 50 éve Magyarországon folyó evangélizációk is ez utóbbi szemlélet ösvényein haladtak.

5. Nem akarom befejezni előadásomat úgy, hogy ne szóljak az evangélizálás feltételeiről. Itt nem arra a tanításra gondolok, amit a nagy evangélista Ch. Finney képviselt, amikor pontosan leírta az eredményes evangélizáció feltételeit, mintegy a Szentléleknek is kijelölve ezzel az igazán járható útat. Vallom, hogy az ébredést Isten Lelke támasztja akkor és ott, ahol Ő akarja, s ezt mi befolyásolni vagy irányítani nem tudjuk. Viszont azt is egyre jobban kell látnunk, hogy mivel az evangélizáció az egyháznak, mint Krisztus testének tevékenysége, amelybe a hitre jutott emberek beépülnek, hogy aztán kegyelmi ajándékaikkal építsék a Krisztus testet, ezért sok múlik azon, hogy a Krisztus test mennyire tud egy vonzó életstílust felmutatni ebben a világban. Mert az egyház, a létével is vonz, vagy taszít. Ha egy gyülekezet, mint közösség nem tud  vonzó életstílust felmutatni, nem tudja hitrejutottakat befogadni és tovább vezetni, akkor az ott hirdetett evangéliumnak sincs vonzó ereje. Victor János és Forgács Gyula ezért beszéltek arról, hogy az evangélizálás célja a „missziói gyülekezet” kialakítása. Vannak-e missziói gyülekezeteink, melyek létükkel is evangélizálnak, és az embereket magukhoz vonzák? S tudjuk-e mit kell tenni ezért? Az embereknek ma egyre kevesebb igényük van arra, hogy dogmatikailag  tiszta igehirdetést hallgassanak, viszont  a meleg, szeretet közösséget kínáló gyülekezetekhez szívesen csatlakoznak.

Mennyire felelnek meg ezeknek a kihívásoknak ma  református gyülekezeteink?

Cegléd-Lelkész konferencia, 2005. október 15.

Sípos Ete Álmos

 

[i] Bütösi János, Missziológia mint teológiai tudomány (Debrecen: Bütösi Missziói Alapítvány, 1999)p. 252.
[ii] Kivéve az interkonfesszionális Protestáns Missziói Tanulmányi Intézetet.
[iii] Victor János, Az egyház bűnei – Egyházi életünk válsága (Budapest: Kálvin Kiadó, 2003) pp. 118-119.
[iv] Victor János, Az egyház bűnei – Egyházi életünk válsága, p. 119.
[v] Bosch, David J., Paradigmaváltások a misszió teológiájában, (Budapest: Harmat-PMTI, 2005),p. 378.
[vi] Bosch, Paradigmaváltások, p. 378.
[vii] Bosch, Paradigmaváltások, p. 381.
[viii] Bosch, Paradigmaváltások, p. 383.
[ix] Lásd Bridges, Jerry, Kegyelem (Pécel: Ébredés Alapítvány, 2002)
[x] Bütösi János, Ébredés, egyház, egyesület (Budapest: Fundamentum Evangéliumi Alapítvány, 1998), p. 11.